Úgy kezdődött, hogy.... azonnal rosszul... Negatív volt, furcsa és mégis belesodródtam. Saját hiba. Nálam a pont. Megsúgta az a bizonyos 6. érzék, hogy ne, mégis maradtam. Régi családi barát, bajom nem lehet. És nem lett jó... langyos víz volt, kevéssé működő kémia... Két teljesen más életlátás, radikális- liberális, istenhívő(erősen hiteltelen)- ateista, ragaszkodó- szabad párosítás. Mégis belevágtunk.

Aztán jött a rajongás. Sajnos én is abból a fajta nőből vagyok, akit ez elvarázsol. Lekommunikálom, hogy ez betegség, fel is fogom, mégis kicsapja az agyam. Csakhogy a rajongás mellé társul a változz meg, fogd a kezem, maradj velem. Jön a béklyó, a kalitka. És közben... meg akart változni értem. A rosszhírűből, a rosszfiúból normális férfi akart lenni és nem félt segítséget kérni. Hitt nekem, nagyrészt csinálta, amit mondtam. Volt, hogy sokáig ellenállt, majd mikor már lemondtam dolgokról magától csinálta meg... Tetszett és büszke voltam rá... Büszke, hogy legyőzi magát nap, mint nap, hogy hatalmas szíve van, hogy mer tisztán, őszintén szeretni.. DE! Közben a langyos kémia kihűlt, elmúlt teljesen. Bárhogy próbálkozott, bármit is csinált, már nem volt semmi eredménye. Dühös lettem. Fogalmam nem volt mi történik, hisz velem ilyen még sosem fordult elő. És olyan nő vagyok, akinek kiemelten fontos a szexualitás, ha az nem jó, nem működik semmi. Persze jött a vádaskodás, hogy én vagyok a frigid, ő meg a jó gyerek, akiért sírnak a nők.

Én kértem segítséget! Nyilván nem tőle. És akkor robbant a bomba. Arra jöttem rá, hogy pótmama lettem egy 40 éves férfi mellett, régesrég nem tisztelem, hisz rám támaszkodik, nem becsülöm, hisz nincsenek azonos irányba mutató terveink, és az, hogy segíteni akarok, sosem lesz szerelem, szeretet sem nagyon. Lett egy pótfiam. És ez a helyes meghatározás, mert ha fogadott fiú lenne, az egy kettős döntés, ez nem volt az. Ő akarta, ő támaszkodott, ő vádaskodott... én nem. Csak megpróbáltam adni, segíteni, és közben az igazi érték, a kapcsolat veszett el. Felhívták a figyelmem az otthonról hozott mintákra- mind az enyémre, mind az övére. Mindketten az ellenkező nemű szülőtől hoztuk a másikkal való törődés mintáját.... ott egy gyenge, gyáva, önigazolást kereső, tökéletesen hiteltelen, önsajnáló, folyton szenvedő anya, aki méltán nem vívott ki semmilyen tiszteletet ( nem hang szinten)a női nemnek, nálam egy karakán, értelmes, választékos, céltudatos apa. Nem jó párosítás! És bár erősen képzem magam, és figyelek, változom, annyit nem, hogy elfogadjam, hogy a tisztelet, szeretet kizárólag szavakban, ölelésekben fejeződik ki, és azonnal vége lesz, ha gond adódik. Akkor jön, az " akit szeretek 3* annyira bántom, ahogy ő bántott meg engem" - és főleg tévút, hogy mindezt tökéletesen tudatosan csinálja... és az ő közegében, ezt elfogadják, mert "te kezdted", hogy az nem is volt tudatos, sőt, bántás sem nagyon, csak épp őszinteség, az nem számít. Csak az a lényeg, hogy a "jó gyerek" minek vette. Neki fájt. Bántás volt, most ő jön. És hányszor hallottam az ő szájából, hogy csak azt sérti az őszinteség, aki hazugságban él... őt mindig sértette.   

Közben ő a pozitív visszajelzések kapcsán kezdte- szerintem- jobban érezni magát, és próbált "segíteni" az életemen. Nem volt mit. Egyrészt, mert ezek után nem tudott sosem hiteles lenni, másrészt számomra megbízható sem. Harmadrészt pedig, mint önálló, független, egész nő, nem vagyok hajlandó támaszkodni, nem maradok meg félemberek mellett. Szerintem egy jól működő kapcsolathoz két felnőtt, érett, egész ember kell, és nem két fél. Kérek tanácsot, de a problémát- úgyis mint lehetőség-, végül mindig én rendezem. Ez nála nem állt meg. 

Elkezdett rágalmazni, vádaskodni, ekkortól próbálta tökéletesen megsemmisíteni az életem. De már nem volt visszaút. Ő elkezdett visszakozni, én pedig elengedtem az egészet. Az elején még, ha éppen elkezdett elborulni önmagától hagyott magamra. Nem veszekedtem, mert már nem volt értelme. Ő nem hallotta meg, amit mondtam, csak hajtotta a saját ostobaságát, hazugságait folyamatosan, én pedig méltatlannak éreztem volna magyarázkodni. Stílusosan, sosem aláztam meg, csak őszintén elmondtam, hogy nem szeretem, már nem hiszek benne, nem bízom a szavában sem. Erre egyre inkább erősödő őrjöngés lett csak a válasz. És már nem ment el magától. Már el kellett küldenem a lakásomból... nem volt méltó egy felnőtt kapcsolathoz. És amikor jöttek az újabb és újabb balhék én már csak nyitottam és csuktam az ajtót, nem nyúltam utána, de ha jött még segítettem. Csak a szünetek egyre hosszabbak, a jó lét egyre rövidebb lett, a végén már órákra korlátozódott. Ha elkezdett őrjöngeni, nem válaszoltam, ő ezt úgy vette, hogy neki van igaza, ezért "kussolok". Nem volt. Csak nem volt már mit mondani. A hiteltelen vádaskodásra a legjobb megoldás a csend.

Etájban lettem végleg az egyigazból, a királynőből utolsó kurva, elhasznált, kiöregedett selejt, akire mindenki csak kóbor numeraként tekint. Ekkor kezdett fenyegetni fizikai erőszakkal is, mind veréssel, mind szexuális erőszakkal. Mindenképpen hibáztam én is. Nem vettem észre, hogy a változás nem őszinte, csak álca, hogy az életében tartson és valóban nem hallottam meg a szavait(pedig abban is volt néha igazság). Minden érem kétoldalú és ez csak az én oldalam bármennyire őszinte is. De erre azt tudom csak mondani, csak annak mondj véleményt, aki kéri- ő kérte, én sosem tőle. Másrészt pedig ha lett volna őszinte szeretet- ami mindent legyőz-, vagy működött volna  a kémia normálisan, akkor az ember toleránsabb is tud lenni akár. Nem volt.

Sokszor olvasok önsegítő könyveket, de mindig megvárom, míg elér az életem abba a szakaszába, hogy tudjon segíteni. Ha elkezdem olvasni, és nem szólít meg leteszem. Ilyenek voltak az "igazságai is", ha volt is bennük valami, csak akkor értek utol, mikor az életem elérkezett ahhoz a szakaszhoz, hogy segíteni tudjon egy újabb lépés megtételében.  

És most, mindennek a végén is szinte biztos vagyok benne, hogy fogok én még - őszintén- segíteni neki, mert ahogy mondja " a játéknak még nincs vége... bár ne így lenne"