Mikor végre már érezhető a fejlődés ....

Történt pedig tegnap, hogy rámszólt ismét egy kedves ismerősöm, hogy az exem bizony megnősült (jelzem, az egy átlagos hétfő reggel). Minek az embernek ellenség, ha vannak "barátai" ;) 

Nem mondom, hogy nem keseredtem el (pedig várható volt, hisz múlt hét óta járnak jegyben)... de nem tartott sokáig, talán percekig. Az pont elég volt, hogy felhívjam a kedves ismerősöm figyelmét hogy prímán tudnék értesülni az exem viselt dolgairól én is, ha éreznék rá ingerenciát. Legyen kedves és hagyja meg nekem , hogy mikor és mennyi szemetet, mérget engedek be az életembe :)

Előzmény, aki nem tudná- 2 hónapja ismerték meg egymást, természetesen tökéletesen nagy a szerelem (a srác életébe kb a 100-adik), együtt laknak az első hét óta, és láthatóan ugyanazon az életminőségen élnek- otthon ülnek, vagy kocsmába járnak, mint program és látványosak roppantul- így elviekben lehetne ez a kapcsolat hosszantartó is. Na mármost, ha így lenne, miért is kéne ennyire kapkodni? Mitől lesz az egész- külső szemlélő számára- ennyire izzadtságszagú? Mintha nem lenne mindenki igazán biztos magában? Vagy bizonyítási kényszer? 40 évesen? Nem igazán felelősségteljes a dolog, de tudjuk a pasi beteg, tőle ez nem is elvárható...

És akkor vissza- lehiggadtam és megnéztem miről is beszélünk... Hát szóval reggel óta ment a posztolás, hogy ugyan tudja már meg mindenki, hogy ők mennyire boldogok. Homályos utalások, félrevezető képek.. (fényképezve egy repülőgép kabin, miközben utaznak- vonaton; a gratulációk között olvasható, hogy kéne ezt azért hivatalosítani is- tehát mégsem hiteles házasság) és közben nászút- 3 nap Kehidakustyán, apartmanhotel.

Namármost- kövezzetek meg, de életem szerelmétől- főleg, amennyiben ez kölcsönös- nem acélgyűrűt és vidéki pár napot szeretnék "kapni" az egyetlen esküvőnkre, meg vendéglőt viaszosvászon abrosszal, melegítőben. És nem, egyáltalán nem tartom magam anyagiasnak, de ha már eldöntöm, hozzámegyek, és jóban- rosszban együtt, akkor? Ez semmi. Ennél egy szimpla nyaralás több kell legyen. Persze a talponálló kocsmához képest ez már akár étterem is lehet, de közel sem elsőosztályú. Egyszerűen kevés, mindenhez az. De ők ezt nem érzik és nem a boldogságtól nem... Ez a szomorú. Ha már a legelején ennyire kevés az igény- vagy egyáltalán nincs is- így emlék is alig lesz, ami a rosszidőkben a túlélést, az összetartozást segítené.

Egymásra talált két kapaszkodó, menekülő ember, két elrontott élettel, nulla egzisztenciával, látványoskodással és nagyon boldogok akarnak lenni, de legalább látszani. A vidéki leányzó, főz, mos, takarít, várja haza az "urát", a pasi meg elfogadja a törődést, mert neki az jár. Mindezért persze a rajongását adja :) Semmi többet. Annyira megszokott ez a világunkban, hogy szinte szót sem érdemelne. És mégis, sajnálom mindkettőt.

Sosem lesz teljes életük, sőt, életük sem nagyon. Nőnek fel így gyerekek, élnek emberek. És csodálkozunk, mitől ilyen sz* a világ. Támaszkodó kapcsolatban felelősség, gondolkodás, életcél, fejlődési készség nélkül nem is szabadna gyereket vállalni, hisz a blokkjait már otthon nulla évesen belerögzítjük és ember legyen a talpán, ha egy ilyen légkörben felnőve lesz ereje, akarata változni, fejlődni. Nemcsak a maguk, de a gyerekeik életét is tönkreteszik, már ha egyáltlán foglalkoznak velük a későbbiekben... és ez is örök kérdés. Mikor sérül egy ilyen helyzetben lévő gyerek nagyobbat- ha végigéli az apja újabb és újabb sikertelen, bűnrossz, intelligenciahiányos, aggresszív, függőségen alapuló kapcsolatai tömkelegét és a katasztrófa lezárásokat, ahol mindig kizárólag a másik a hibás, vagy ha nem vesz róla tudomást a papa és legalább ezekben nem kell résztvennie. Én, mint saját gyermekkel nem rendelkező- fél anyuka, azt mondom, inkább ez utóbbit támogatnám. Nyilván nem segítség, hogy a srác hasonlóan "értéktelen" családból jött, ahol a mélyszegénységre és a munkakerülésre annyit mondanak, hogy a " szeretet mindent legyőz". Ok, de kérlek- abból a gyerek is jóllakik? 

És közben meghallottam a belső hangom. Azt mondta, hogy ez jó, hogy már nem kell segítenem, már nem kell készenlétben állnom. Ez az egész már nem tartozik rám. Nekem nem így kell élnem, az én életminőségem ennél sokkal fentebb van és nemcsak az anyagiak miatt, bár az is igaz, hogy engem a munka szeretetére, a takarékoskodásra, a fejlődésre neveltek, sem függő típus nem voltam sosem, sem támaszkodó. Éreztem, hogy egy minőségibb élet, jobb párkapcsolat és a családom vár rám. Nem ideges lettem, vagy haragvó, hanem végtelenül nyugodt, mintha leesett volna a hátamról egy fél hegy. Nyugodtan lélegzem és nem kavar fel. Őszintén kívánom, hogy tartson minél tovább boldogsága és minden rossz szándék nélkül azt is, sajnos, hogy a közös gyerek viszont- a kicsi érdekében- ne jöjjön össze. Kívánom, hogy élje meg, amire szüksége van, amit bevonzott magának a betegségével, tapasztaljon a helyzetből amit csak lehet és kérem az Univerzumot, hogy biztosítsa a lehetőséget számára is a fejlődésre. Tudom, hogy az ő szabad akarata nem erre viszi, az Uni pedig nem segít az ellen sosem, de én azért, ha meditálok nem felejtek erre irányuló pozitív energiát küldeni felé.

Jó ember vagyok és egyre jobb leszek. Hajlandó vagyok fejlődni, tenni a céljaimért, és nem állok meg az úton, amire hitem szerint ráléptem... Boldog ember leszek :) és már békésen mosolygok csak a kirakaton :)

Köszönöm neked mentorom <3

Újév napján a következő szösszenetet kaptam a "jó fiú"- tól:

"Szeretnénk tisztelettel megkérni,hogy fejezd be a zaklatásomat és tünj el végre az életemből! Boldogok vagyunk,ösdzeházasodtunk és semmi szükség az ocska kapálozásodra! Mint elmondtam már sokszor esélytelen és felesléges! Ráadásul roppant zavaró és idegesítő! Ezuton kérlek,hogy felejts el végre teljesen,ne irogass és hagy végre békén! Köszönöm szépen! Boldog újévet kívánunk sya"

Hm...

Az okot azzal szolgáltattam, hogy mint mindenkinek a környezetemben, neki is boldog új évet kívántam egy mindkettőnk által szeretett költő egyik versével.

Lett volna kedvem válaszolni, de a bennem lévő nyugodt spiritualitás ezt nem hagyta, meg minek is :) Inkább itt :) Tehát,

Kedves Te,

Egyrészt szeretnélek felvilágosítani a tévedéseidben. Nem minősül zaklatásnak az évi 4 jókívánság, még emailben sem- ellenben azzal a hónapos hadjárattal, amit te folytattál ellenem. Az, hogy születés és névnapokon, karácsonykor és új évre köszöntelek nem egy kivétel. Ez az én életemben mindenkinek jár. Valószínűleg, mert engem intelligensnek neveltek ;)

2. Alig egy hónapja ismeritek egymást és a magyar törvények szerint 30 nappal előbb be kell jelenteni a házasulandó kedvet, így nem lehetsz házas :) Nem gondoltam persze, hogy tanulsz az előzőekből és nem kapkodod magad halálra, ahogy azt sem, hogy felfogod, csak ezzel, nem lehet egy nőt sem megtartani. Pedig áll már mögötted tapasztalás :) Kedves tőled az is, hogy a nekem szóló tavalyi üzeneteddel kérted meg a "feleséged" kezét is :) De hát az álomesküvő az álomesküvő .. Én megértelek. 

3. Nincs szükségem a kapálózásra sem, mert az életed egyetlen momentumában sem tudnék tevőlegesen résztvenni, jelenleg sem, mivel minőségi programokkal töltöm az időm, vagy dolgozom. Értem, hogy neked fogalmad sincs egyikről sem, de ez már nem az én gondom. Most, hogy kikerültél az életemből, és lekötöd magad újra a 4 fal közötti sorozat- nézéssel illetve a sarki kocsmával és persze a feleségeddel :) újra kisütött a nap, kék az ég, és béke van. Így egyáltalán nem szeretnék esélyes lenni.. remélem megérted :) Nem mondhatom persze, hogy akkor se kellenél, ha az egyetlen férfi lennél a világon, de hát szerencsés vagyok, azért akadnak még rajtad kívül több, mint elegen ;)

4. Zavar, hogy köszöntenek? Nekem ez fura. Te mindig szeretted ünnepeltetni magad, hisz akkor minden rólad szólt.. Nincs más fontosabb magadnál az életedben.. , hogy idegesítő, hogy nem tudsz/ sosem tudtál szabályozni? Na, látod ezt elhiszem :) Dolgozod fel tündérem :D Pedig roppant egyszerű! Be kell állítani a spamszűrőt, 40 évesen ehhez azért már illene érteni. :D 

Emlékszem még arra az időre mikor én a napi 20-30 megkeresés ellen fel mertem szólalni, mégsem érdekelt sosem. Most ezt az évi 4- et ki fogod te is bírni. Ha már a közös képeinkkel azóta is büszkélkedsz.

Igazán kedves a számok és személyek váltakozása is a leveledben. De hát.. , na ugye, tudjuk mi :) Erről az emailről az a kedves lány semmit nem fog tudni :) Most még a mesédben él, mint mindannyian, akiknek volt szerencsénk megjárni az életed. Aztán majd egyszer Ő is ébred és akkor kiderül, hogy házas, már nagycsaládos, vagy épp valami egész más lett addigra belőled.

És végül, elégedetten konstatálom, nem tudlak elfelejteni, nem is felejthetnélek, hisz annyi rosszat nem lehet, de túléltem, erősebb lettem és új célokkal lettem gazdagabb- majdnem neked köszönhetem. De neeeem :D Nekem pedig boldog új évem van, otthagytam tavaly az összes fájdalmat, borút, félelmet, kétséget, és hittel, bizalommal, érdeklődéssel jöttem át 2017- be. Ez lesz az az év, amikor majd' minden vágyam valóra válik, ami pedig még nem, annak az alapjai is lekerülnek idén. Persze ezt sem neked-  mind magamnak köszönhetem   

Éld csak az életed, ehhez az újabb kapcsolathoz is őszintén sok sikert kívánok neked.. bár megtaláltad volna a párod.

...

De, hogy a te - persze lopott- szavaiddal éljek " A Királynő nélkül a király halott"

És nem mellesleg letelt a fél év!!! :D Már öröm bódottság:D

Ezidőtájt már benne is volt bizalmatlanság, egy ideig nem igazán akart résztvenni, tenni a kapcsolatunkért. Akkor alakult ki két kedvenc kifejezése kb mindenre, amihez következetesen tartottam magam. Az egyik a "hazug mantra", ezt használta bármire, amivel össze akartak rakni a barátaim és a mentorom, mindenre, aminek pozitív töltete volt és az épülésemet szolgálta. A másik pedig a "ratyirambok" és "fantomok", amit mindenkire használt, aki mellettem állt és segített túlélnem, mind a  férjem betegségét, mind a mi szar kapcsolatunkat és így természetesen "ellene voltak". Gyakorlatilag ez volt az összefoglaló neve mindazoknak, akik kitartóan, őszintén szerettek.

Tehát visszajött, de minden megváltozott. Nem akart résztvenni már a férjem "haldoklásában", nem igazán akart erőt adni. Találkoztunk, marhultunk, nem fárasztott az ostobaságával, de már nem éreztem a rajongását sem. Próbálta mutatni, hogy szeret, de kivül maradt. Mindenen megsértődött, és csak sorolta, és sorolta a feltételeket. 

Míg nem voltunk együtt találkoztam az üzlettársával, aki elkezdte felnyitni a szemem, mesélt nagyon sok dolgot, múltat és elmondta, hogy kívülről milyennek látszott a kapcsolatunk. Igazán kedves volt. Meg akartam érteni, fel akartam fogni végre mi történik velem, de ez közel sem volt egyszerű. Annyira sok mindenben hazudott, gyakorlatilag mindenben, hogy felfoghatatlan volt, hogy miért csinálhatja. Az, hogy az ember nagy dolgokban, vagy utolérhetetlenekben hazudik, felnőttként felfogható, de ő a mindennapjaival is ezt tette. Miközben otthon feküdt a tv előtt egész nap kitalált magának mindenféle balhét, olasz maffiát, magyar alvilágot, mindent. Annyira egyszerű volt, hogy ettől lett érthetetlen. És egyértelműen kódolva volt a helyzetbe, hogy le fog bukni. 

Mikor visszajött és megtudta, hogy többször találkoztunk az üzlettársával nagyon dühös lett, megtiltotta, hogy találkozzak, beszéljek vele, illetve tiltsam le azonnal. Erre nem volt lehetőség. Az a srác sokat segített nekem, semmiért nem fordultam volna ellene, ráadásul már mindent tudtam, amit tudnom kellett, így értelme sem lett volna. Beszéltünk utána is. Végre volt egy ember, aki nem félt tőle, mert a legtöbb közeli ismerőse igenis fél! Mindenki körülötte. Én sosem féltem, csak a nagy hangot, a nagy testet láttam, de a félelmetességgel sosem szembesültem. Igaz, hogy én nála rizikósabb helyzetben sem féltem sosem :)

Mégis, addig zsarolt, míg facen végülis töröltem a srácot- és felvettem egy másik adatlapomra :D Ettől, mintha kissé megnyugodott volna. Ekkor a férjem felbérelt egy magánnyomozót, hogy nézzen utána, mi volt az a múlt, ami minden helyről máshogyan jön vissza.

Többször összeborultam, kezdtem belehalni a bánatba, hogy el fogom veszíteni a férjem, aki közben nagyon akart velem, mellettem lenni. De október végén szólt, hogy 11- én Ő megy. El kellett fogadjuk. Közben a szeretőm minden összeborulásnál elengedte a kezem. Ez mindig plusz energiát igényelt- a nem is tudom már miből. Még a hallottak napi ünnepeket végigvittük a férjemmel, aztán Ő szépen csendben elmúlt, még 10- én őrjöngött a szeretőm, pár óra múlva pedig felszállt a férjem gépe Salzburg felé - elmúlni. Az utolsó üzenete még életében kicsit megrengette a földet kőbányán is. Már az utolsó találkozásunknál mondta, hogy nagyon várja már, hogy vége legyen, hogy végre valóban az övé legyek. És bekövetkezett...

Reggelre a közösségi oldalon fent volt a hír és az "utolsó" üzenetek is és a férjem ismét mindenre gondolt, elbúcsúzott tőle is.. A körülmények miatt nem néven nevezve jelezte, hogy várja majd egy email, amit 2 nappal később meg is kapott. 16 oldalas segítség volt- hozzám, rólam. A pasi teljesen összedőlt, megsiratta, hite szerint őszintén szerette a férjem. Próbált mellettem állni, de ki- ki csillant az akarata a felhők közül. Visszafogta magát, hagyta, hogy intézzem a dolgaim a barátokkal, de azért nem felejtette el megjegyezni, hogy vele kéne lennem. Szeretett volna mostmár "elsőként" mindenkit megismerni- de erre semmilyen lehetőséget sehonnan nem kaphatott!

 - Lehet ezt szépíteni, de az nem én lennék. Attól, hogy az első pillanattól levédtem a családom, a fantomokat, mégis egy olyan pasival voltam együtt, egy olyan kapcsolatban, amiben végig azt éreztem, hogy ezt kell tennem. A végén pedig megmutatta, hogy jól éreztem. Ettől még, maga a kapcsolat engem is minősít-

Aztán csúnyán rácsúsztam arra a lejtőre, amit alkohollal kezelt fájdalomnak hívnak. Mindennap, rögtön munka után mentem kőbányára, és már mindegy volt hol, csak igyunk. Az időszak egyetlen jó híre az volt, hogy nem is emlékszem rá mit beszélt akkoriban. A férjem halála utáni egy héten belül még közölte, hogy abból éltünk irtó jól, hogy a férjem és a barátaim engem futtattak, így nyilván nem akarnak elveszíteni, mint pénzkereseti forrást, illetve egy következő alkalommal azt mondta, hogy mivel mindenki a férjem pénze miatt volt mellettünk hetek kérdése és barátaim se lesznek. De nem jött át. Annyira el voltam keseredve, egyrészt azért, mert nem ért utol a gyász, nem éreztem, hogy hiányozna a férjem- és a barátaink is ezt érezték, másrészt pedig, mert nem tudtam kezeli az egész helyzetet és ezért szégyeltem magam, hogy csak ittam és ittam. Máig nem tudom mennyit hibáztam az időszak alatt a munkahelyemen, de semmiért nem szóltak. Egy hónap múlva azonban hirtelen egy késői éjszakán, egy koszos talponállóban, rengeteg buta, nagyhangú ember között, felébredtem és azt mondtam elég volt, ez nem én vagyok, befejeztem. (Máig szégyelem az ott készült képeket, süt róla, hogy kicsit sem vagyok eszemnél már - és ezt is lehet szépíteni. A pszichiáter azt mondta ez már az idegösszeomlás előszele volt, de akkoris. Ez az én döntésem volt!) 

Felálltam és nagy lendülettel elindultam éjjel hazafelé. Rohant utánam azonnal, bocsánatot kért, mindent megtett, könyörgött, hogy adjak neki időt változni, hogy ne várjak el mindent csettintésre, de már nem érdekelt. Először éreztem meg, hogy húz le magával a mélybe. Mikor észrevette, hogy ez hatástalan, akkor kikérte magának a viselkedésem, mert én nem voltam úrinő- a koszos talponállóban... hogy mi?? Lökdösött, lefogott, őrjöngött az utcán, nem foglalkoztam vele. Haza akart kísérni, de tudtam, hogy képtelen lennék vele egy levegőt szívni. Addig néztem rajta keresztül, míg leszállt mellőlem- és visszament a kocsmába.

2 nap múlva keresett, fellengzősen hogy kérjek bocsánatot, stb. El akartam engedni, bár még képtelen voltam rá, de semmilyen zsarolásnak ismét nem engedve,- nem is értettem, miért nem fogja fel, hogy ha kér megkapja, ha zsarol, akkor mint egy hülye gyereket, tanítani akarom... és sosem kap semmit- ellenálltam a találkozásnak. Ismét szakítottunk... és közeledett a karácsony, amit gyűlölök. Irogatott néha, alja üzeneteket, ismét fotózgatta magát nőkkel, hátha féltékeny leszek, de én csak minden jót kívántam... Míg beszéltünk végig gyűlölködött, az én falaim közben összedőlni látszottak.

Hirtelen elhatározással felhívtam az anyját- bár hitem szerint sosem voltunk jóban-, elsősorban azért, mert kiváncsi voltam, hogy ő hogy látta a történteket, másodsorban, hogy visszavigyem a cuccait. Ráért, mondta, hogy menjek. Rögtön elmondta, hogy ő úgy látta, hogy a fia a szívét- lelkét kitette, de nekem semmi sem volt elég, és szegény hazajárt sírni, meg őrjöngeni..., de beszélgetés lett belőle. Elmondta, hogy a srác tizenéves kora óta Borderline- os, ennek a tünetei teljesen jól követhetőek, mi is viccelődtünk a baráti körben azzal, hogy a skizofrénia és a bipoláris betegségcsoport összes tünetét produkálja. Elmesélte, vagy meg tudtam kérdezni a hazugságok legtöbbjét, őszinte volt végig, minden hazugságot elismert annak ami. Ő is rákérdezett pár dologra, ami őt sértette, azt is megbeszéltük, hogy nem úgy történtek, ahogy ő tudott róla. Mi sosem beszélgettünk- sajnos- előtte. De aznap este összeállt a kép. Elmondta, hogy a kényszeres hazugság is borderline- tünet. Úgy jöttem el tőle, a cuccokkal, mert azt kérte, ez a beszélgetés ne derüljön ki. Megkérdezte, hogy szerintem ő most elárulta a fiát? Úgy gondolom, nem. Ha hamarabb tudom biztos máshogy álltam volna a dolgokhoz. Most hallottam egy betegségről, amivel nem tudtam mit kezdeni, nem is tudtam róla semmit. Tehát elindultam haza, nagy levegő, megnyugvás és utánanéztem miről is beszélünk.

Másnaptól konkrét idegösszeomlás, csak zokogtam napokig, a doki meg őrjöngött, hogy feküdjek már be a kórházba, mert muszáj. Dolgoztam, nem tehettem meg. Karácsony előtt egy kedves ismerősöm rámcsörgött, vele beszéltünk először a borderline- ról. Sajnos ő saját kárán nagyon sokat tudott róla... Azonnal mondta, hogy meneküljek. Beszélgettünk vagy egy órát, nagyon sok történetet elmesélt, hogy megértsem, ez nem az az élet, amiben részt akarok venni.. abba tudtam hagyni a sírást... Fellélegeztem, és másnap befeküdtem a kórházba- karácsonyozni... egy zárt intézetbe, ahol azt mondták, szétrobbantanak, aztán csinálnak egy új, jobb Katát belőlem. Az ára- telefont sem vihettem be magammal. Senkivel nem tarthattam a kapcsolatot, hogy amíg szét vagyok rombolva ne lehessen nekem ártani. 

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy bennem nem indult el a szerelem mellett a kémia sem. Az elején még ki bírtam erőltetni magamból némi izgalmat, de a balhékkal ez is semmivé lett. Ahogy észrevette, hogy nem tud tenni ellenem, hogy nem fog tudni sem megtörni sem alkalmazkodásra rávenni- annál jobban, hogy kb minden időmet vele töltöttem, a legteljesebb egyet nem értésben- erőszakos lett. Az egyik este abszolút akaratomon kívül voltunk együtt, amit a testem ezerféleképpen jelzet is számára, de nem érdekelte. Csak azért nem nevezném erőszaknak a történteket, mert nem mondtam nemet neki. Feküdtem, mint egy darab fa, és hagytam, hogy használjon. Ez volt az első komoly törés. Utólag, mikor mondtam neki, hogy most kicsit ne találkozzunk, míg helyre nem rakom magamba a történteket letagadott mindent. Szerinte minden rendben volt, ő különben sem bántana engem sosem.

Ekkor kezdett a férjem beszélgetni vele. Nem számonkérő, inkább segítő, támogató tónusban hívta fel a figyelmét arra, hogy nem jó dolgok történnek velem a "szeretőm" mellett és ennek így nincs értelme. Megírta neki, hogy hajlandó segíteni, ha a srác is beleteszi a magáét, mert ő hisz abban, hogy 25 év után nem véletlenül kaptuk vissza egymást. Ebben az időszakban derült ki az is, hogy nincs már egy éve a férjemnek, akit imádtam. Kiborultam, a srácnál zokogtam ki magam. Akkor még úgy éreztem erőt kapok a férjem melletti léthez tőle. Bár nem volt jó kőbányán lenni, de mindig erősebben távoztam az otthoni túléléshez. Mikor meglátott sírni, ő is elsírta magát.. valódi emberi érzés volt. Fájt neki, hogy nem tud segíteni.

Aztán jött a szülinapja, kapott egy verset az ajándéka mellé, amit szakításnak vett. Ekkor érződött először, hogy a kemény alfahím felszín mögött egy óvodás kisfiú hisztériája és hihetetlen önbizalomhiány van. Egész nap cirkuszolt, hogy hagyjam abba a munkát, ez a nap az övé, vele kéne töltsem. Semmi kedvem nem volt menni. Női megérzés, éreztem, hogy baj lesz. De a férjem, és "egy exem" azt mondta, hogy ezt nem tehetem meg, induljak el. Hallgattam rájuk. Mire odaértem- 3 óra körül- már annyira részeg volt, hogy a beszéde is zavaros... és csak folytatta az ivást. Páran voltunk csak, és egy emberrel tudtam beszélgetni egy ideig, de aztán ő is szólt, hogy a "párom" félre fogja érteni, inkább menjünk vissza a társasághoz. Beszélünk egy törölközőnyi kertről... ami belátható. Csak néztem, hogy mit lehet ezen félreérteni, aztán inkább elmentem sétálni. Mire visszamentem már üvöltözött, látta, hogy unatkozom, és elvárta volna a barátaitól, hogy szórakoztassanak. Kiborultam, elkezdtem vele üvöltözni én is, hogy vegye már észre, hogy ocsmányul viselkedik. Elegem lett, és otthagytam a szülinapján csatak részegen. Többször hívott, de már nem érdekelt. Ez volt az első "szakításunk". Másnaptól kb másfél hétig hol mocskolódott, hol épp imádott. Egyikre sem volt oka, így kiszámítható sem volt, mikor mi lesz. 

Nem is emlékszem, hogy hogyan találkoztunk újra, csak arra, hogy épp ebben az időszakban volt a házassági évfordulóm, amit rettentő boldoggá tett a férjem. De valahogy újra találkoztunk... És jött az én szülinapom is. Mivel nem dolgozott, illetve csak alig, nem volt pénze. Menni sem akartam vele sehova, lévén férjes asszony vagyok, és ne lássanak különben sem vele, és ajándékra sem vágytam. Kaptam tőle egy elég nagy kaucsuk karkötőt... 18 éves korom óta nem hordtam ilyeneket ( mint utóbb kiderült ezt régen ő hordta). Ment a táskába :(Aztán este a férjemékkel ünnepeltünk, minden szép és jó volt.

Édesanyám mellrákban halt meg, és én is találtam csomókat. Megijedtem... Az a hétvége maga volt a katasztrófa. Pénteken az orvos közölte, hogy ebből biztos műtét lesz, vagy rosszabb, de várjuk meg az eredményeket... jövő héten. Pénteken vele voltam, próbált erősnek tűnni, de jobban félt, mint én, szombaton a férjemék elterelték a figyelmem az egészről, pedig a társaság is megijedt, hogy mi lesz. Vasárnap viszont visszakaptam az életembe a "szeretőm" és zúgott megint a pocsolyába minden. Idegesített, unatkoztam, és másra sem tudtam gondolni, minthogy meneküljek. 4 szer voltam aznap apámnál ( 5 házzal messzebb lakik), csak, hogy ne legyek nála. Az éjszaka is borzalmas volt. Ő velem akart lenni, én minél távolabb tőle. Végig az magyarázta, hogy még nem kell komolyan venni, lehet nincs is semmi. .. közben én, gyógyult bőrrákosként tudom, hogy ez mennyire nincs így, és mekkora esélye volt, hogy baj legyen. Megoldódott, nem voltam beteg, de már nem állt vissza a normális kapcsolat. Többet voltunk külön, mint együtt. Kerestem más programokat, egyre többet voltam a barátaimmal, elhúzódó partner- találkozókat csináltam, mindegy volt, csak a férjemre, vagy a munkámra foghassam, hogy miért nem vagyok vele. Kellett egy ok, bármilyen átlátszó is, hogy kapjak levegőt. Egyszer felparancsolt, hogy márpedig ismerjem meg a lányát. Felmentem, de teljesen idegen, kötelező helyzet volt. Semmi mondanivalónk nem volt egymásnak. Észrevette, hogy ez így nem fog menni - előnyére legyen mondva. 

Aztán megtudtuk, egy kivizsgálás alkalmával, hogy a férjemnek már valóban kevés ideje van, akkor azt mondták, talán október... augusztus végét írtunk. Eldöntöttem, hogy lelkileg mindenképp vele halok, és mindezt egyedül teszem. Nem akartam sem a "szeretőmet", sem a barátaimat belerángatni. De ez utóbbiak természetesen nem engedték el a kezem. 

Tudni kell, hogy mi a férjemmel sosem képeket, vagy üres időt gyűjtöttünk egymás mellett. Mindig minőségi emlékeket raktunk egymás életébe, innentől meg főleg, még ha most már valóban minden időnket együtt is töltöttük. Rengeteget sírtam az ágya mellett, mikor hittem, hogy nem látja, de össze voltunk kötve, ha rosszul voltam, Ő is, így mindig felébredt rá.

Egyik hétvégén megbeszéltük, hogy egy életem, egy halálom, felvállalom a kapcsolatom, bemutatom a munkám kapcsán pár helyen. Hetekkel korábban leegyeztettük az időpontot a kőbányai sráccal, de mivel akadozott a kapcsolatunk ő úgy döntött, hogy gyerekes hétvégét tart. De nincs akadálya, hogy vigyük magunkkal a gyereket ( 9 éves) is. ebbe nem mentem bele. Egyrészt végigtárgyaltam a hétvégét, másrészt épp elég volt nekem az apját "átkényszeríteni" magamon úgy, hogy továbbra is szégyeltem. Az egyik családtag/ barátom kísért el, mondták is, hogy nem is értik miért féltem bemutatni a nyilvánosságnak. Nem hazudtam most sem, elmondtam, hogy azért mert nem az van velem, akit ígértem. Ezen a hétvégén másodszor is szakítottunk. Neki hétfőre már "nője" volt... Későbbi magyarázat szerint, ez nem is volt fontos, meg csak vigasztalódni akart és a szexuális életét folytatni stb... miközben folyamatosan kaptam az üzeneteit, hogy "ha megcsalsz, meghalsz" 

Most hosszabb szünet jött... Letiltott, de a férjem megint segített. Rászólt, hogy emberek nem így élnek, egy kapcsolatból pedig nem eltűnni, hanem lezárni kell. Akkor elkezdett velem újra beszélni. Még mindig úgy érzetem, hogy erőt kapok tőle. Hogy kell az életembe. Kért kölcsön, kapott, találkoztunk, de már túl hideg volt. Elkezdtem agyamenten sportolni. Reggel este 10 km futás, közben egy 1000 kcal edzés, és alig ettem. Kizárólag az akarat tartott életben. És a férjem mellett kellett lennem. Ő pedig úgy érezte minél hamarabb mennie kell, mert gátolja a kapcsolatunkat. Iszonyú dühös lettem, bármilyen áldozatra hajlandó lettem volna érte, anélkül, hogy áldozatnak éreztem volna. Egyre többet edzettem, egyre többet sírtam, és egyre kevesebbet ettem és aludtam... 

- Kicsit hamarabb kaptunk egy spirituális segítőt az utolsó időre - szerintem talán szeptember elején. Elképzelhetetlenül sokat segített mindkettőnknek a tanításával, mind elfogadni a férjemmel kialakult helyzetet, mind magyarázatot találni a 25 éves "szerelem" feltűnésére. Napi szinten tartott egyben. Mikor elbíztam magam visszahúzott, mikor összedőltem felépített. És tette ezt napról napra. Mindennap tanításra keltem, megtanított őszintén mosolyogni, felépített bennem egy olyan világot, amit sosem ismertem, és mégis mindig bennem volt. Olyan és akkora hitet adott, ami elképzelhetetlen volt korábban. Hitet magamban, hitet, hogy feladattal születtünk le, hitet, hogy nem hibázhatunk, mert nincs olyan, hogy döntés. És hitet, hogy nem jönnek létre véletlen találkozások, amik pedig létrejönnek mind tanítást hordoznak.. segítenek megismerni önmagukat. Ő mondta először, hogy a szeretőmmel karmikus a kapcsolatunk - azért ilyen katasztrófa, és van mind a kettőnkben egy nagyon komoly blokk, amiben egymást kell segítenünk, hogy fel tudjuk oldani. - Sokkal később derült ki, hogy én 10 évesen úgy éltem meg az eltűnését, hogy ő volt az első ember, aki igazán, engem szeretett, akinek én voltam a fontos, és azzal, hogy eltűnt szó nélkül az életemből bezárta a "lelkem kapuját" az összes többi pasi előtt, így a párjaim számára én nem voltam többet őszinte, sem megismerhető. Zárva voltam. Csak annak nyíltam meg, aki először barát volt, csak utána párkapcsolat.-

A tanítóm kitalálta, hogy járjunk össze a családdal- számomra ez általam választott barátokból tevődik össze és 10-15 embert takar- meditálni. Engedjük át közben az Univerzum energiáit, szeretetét magunkon, és adjunk ezzel is a világnak. Gondoljunk közben azokra, akik fontosak, akiknek helye van az éltünkben, mert így egyrészt nekik is küldünk energiát/ szeretetet, másrészt visszavonzzuk őket az életünkbe 

És egyszercsak megkeresett újra a szeretőm, hogy szeret és velem szeretne lenni. A kapcsolatát lezárta, és engem szeret, a mi szerelmünk örök, soha véget nem érő, ő csak velem tud boldog lenni, csak hagyjam, hogy boldoggá tegyen. Örültem neki... beérni látszott a munka ... 

Tehát este arra indultam a férjem felé, hogy őrjöngés volt, hogy mindezt hogyan képzeltem. Azt tudni kell, hogy mi nagy hanggal veszekedtünk mindig, mindketten hirtelen természet lévén, de sosem haragudtunk igazán, vagy sokáig egymásra. Mondtam neki, hogy nyugalom van, de nekem ezt meg kell próbálnom, nem lehet véletlen egy 25 év utáni újra találkozás. Eddig sem volt akadálya, ha lehet ezután se legyen.... megértette. De már éjjel nem találkoztunk. 

Innentől kb a sarkaiból fordult ki az életem. Mi, a férjemmel eddig rengeteget voltuk együtt, az alváson kívül, mindennap egész délután, este, és sokat utaztunk is. Ebben az időszakban aránylag jól volt, hagyta, hogy éljek, bár nem tetszett neki a választásom. Bizalmatlan volt.

Közben a srác rajongott. Én voltam a Királynő, az egyigaz szerelem, ami mindenkinek az életében egyszer jön csak el, és mi megkaptuk egymást 8-10 évesen. Az első és egyetlen szerelme, mert mindenkinek csak egy van. Minden, amire csak várt, amit csak remélt és megtanult mellettem mosolyogni, később sírni is. Szép mese volt.

Eközben én munka után, az órát nézve, rohantam kőbányára, általam nehezen tolerált körülmények közé. Túlzsúfolt lakás, minimális higiénia, kényelmetlen ágy, dohányzás, állandó tv, lámpafény. Rosszul és keveset aludtam és egyre fáradtabb lettem, így türelmetlen is. Ahogy beléptem a lakásukba- merthogy az édesanyjánál lakik 40 évesen, minimális költséggel- újraéltem a gyerekkorom. Szótlan lettem, és szomorú. Csak ültem az ágya végében- ami el is foglalta az egész szobát, és csendben tv-t néztem- ami nem érdekelt, vagy nyomkodtam a telefonom. Olvasni nem lehetett a zaj miatt. Esetleg beszélgettünk, de bármit mondtam, arra egyre kevésbé figyelt, csak elnyomni, uralkodni akart. Én voltam a liberális lázadó, ő pedig a radikális álszent hívő, konzervatív... Ha szóltam valamiért, vagy felhívtam a figyelmét rá, hogy nekem nem jó, ami történik, akkor ismét litániát hallgattam róla, hogy szégyelnivaló vagyok, naiv, és nevetséges, és az ő feladata, hogy megmentsen. Inkább csendben maradtam- és az ágy végében tűrtem. Ő nem akarta, hogy dolgozzak, inkább még többet legyek vele, Ő sem doglozott. Megpróbált szeparálni, és ez hitem szerint kicsit közös érdek is volt, mert bár szégyeltem, de az első kapcsolatom volt, amivel nem akartam kiállni a világ elé. Szégyeltem, hogy vele vagyok és nagyon igyekeztem megszeretni, találni benne jót. Gyönyörű volt a rajongása, meseszerű szinte, de semmi más.L Közben fura, lányregényes érzésem volt- mintha a várúri kisasszony találkozgatna a szolgafiúval... Szégyeltem magam érte, de az érzései ellen senki nem tehet. 

Hozzátartozik, hogy hajnal 4-kor keltem, mindennap, hogy fel tudjam ébreszteni, hogy engedjen ki, hazamenni, rendbe tenni magam, fürödni és beérjek dolgozni. Kb egy hét után a férjem erre ráunt, és jártak elém reggel, hogy amit a srác szétvert bennem a délután folyamán, azt visszaépítsék, reggelizni mentünk, bevittek dolgozni; nem szerette, hogy éjjel, vagy hajnalban azon a környéken egyedül mozgok. Alig voltam velük ezenkívül, vagy legalábbis így éreztem. Minden második hétvégém szabad volt, mert a lányát nem akartam megismerni, míg nem vagyok benne biztos, hogy hosszabb távon együtt maradunk és ebben egyre kevésbé voltam biztos. Ezeken a hétvégéken rendszeresen jártunk a legközelebbi barátaimmal bulizni, kikapcsolódni. Mint előtte. Rendszerint nem vittem magammal telefont sem, hogy legalább akkor jól lehessek nélküle. Szükségem volt a friss levegőre- az első pillanattól, ahogy visszalépett az életembe, mellette folyamatosan azt éreztem, hogy fuldoklom. A telefon otthon hagyásából egyszer óriási balhé lett. Akkor a férjem lett az ellenség, akit "le kell vágni, az összes buzival együtt". Közben a barátaim/ családom, csendben figyelték, hogy hogyan szótlanodok el, hogy válok szomorúvá, majd kétségbeesetté. Az a típusú ember vagyok, akinek nem lehet jól segíteni, mert míg nem érzi magát késznek egy döntésre, kitart az előző mellett. És van az a mondás, hogy ha nem változtatsz, még nem fáj eléggé. Ez alapján nekem még nem fájt. 

Tehát felállt a férjemékkel szemben. Nem vette senki komolyan. Talán 2-3 hete voltunk együtt. A házasságom számomra egy megváltoztathatatlan, eltéphetetlen kapocs volt, semmi a világon nem tudta volna megingatni. Őszintén, hittel bíztam meg benne, az életem döntéseit is bármikor rábíztam- gondolkodás nélkül. És Ő rengeteget tett azért, hogy ez sose változzon meg, hogy sose csalódjak benne. A srác meg csak vagdalkozott. Beszéltem vele interneten, majd délre lehiggadt, és kérte, hogy vigyem haza... Honnan máshonnan, mint egy kerületi kocsmából... Mire odaértem a lábán nem állt már meg. Ordibált a kerthelyiségben, és mivel nem akartam inni vele - délben-  hozzám vágta a kulcsát, hogy akkor induljunk. Kívülről láttam az egészet, iszonyú megalázó volt. 

Közben azt hallgattam, hogy ő azt a 8-10 éves kislányt akarja vissza, azt látja bennem, és az a nagyvilági kurva, aki vagyok, csak egy szerep, egy álca, de most már ő megérkezett, és majd ő szétveri azt az irreális életet, amit magam köré építettem. Már csak azért is volt ijesztő, mert tényleg hitt benne, hogy sikerülni fog, én viszont abban voltam boldog, ami előtte volt. Mellette a szürke, unalmas gyerekkort éltem újra... hát az nem volt előrelépés. És, ha valamit megtanultam az életben, azt biztosan, hogy bár sosem felejtem, honnan indultam, de sosem mennék vissza oda. Egyre inkább ott voltam. Az egész életem zúgott lefelé a csatornán és a "családom" tehetetlenül nézte. Ki ingerülten, ki beletörődéssel habitustól függően. 

Réges régen egy messzi galaxisban valahogy minden jól kezdődött.. jól kezdődött egyáltalán???

és akkor induljunk a kályhától...

Én Budára születtem, a nagymamámékkal éltünk egy hatalmas lakásban, csendben, békességben szeretetben. Aztán általános elsőben vettünk egy lakást kőbányán... "proli" környezetben. Sosem tudtam megszokni. Annyira más volt. Van egy hugom, és édesanyánk aranykalitkában tartott minket. se barátok, se szakkör, vagy sport. Tanulás és haza. Nyáron is lakás. Nem jártunk játszótérre. Csendes, békés világ volt. 

Aztán egy óvodai családlátogatás alkalmával, a hugom óvónőjével jóban lettek a szüleim és elkezdtünk összejárni velük. Ott két fiú, pár évvel idősebbek nálunk, itt meg két lány. Én, és a kisebbik fiú feltűnően jóban lettünk. Bár a srác akkor számomra félelmetes volt- a kalitkánkhoz képest meg főleg. Már akkor is számomra hangos, túlmozgásos, hisztis valaki volt, akit nem igazán akartak/ tudtak nevelni a szülei. Mégis szívesen voltunk együtt, nem kimutatott gyerek szerelem kb. Biztonságban éreztem magam mellette. Mindig. Aztán Ő elballagott általánosból és eltűnt az életemből- teljesen. Egyik napról a másikra nem volt sehol. Bár keletkezett bennem egy törés, de akkor még nem éreztem. Elment és nekem folyt tovább az életem. Igazi lázadó, akaratos, öntörvényű csaj lett belőlem, aki nem tiszteli, sőt rombolja a társadalmi normákat. Boldog voltam sokszor, elégedett pedig majdnem mindig. Időnként találtam róla képet itt- ott, de eszembe sem jutott különben. 

Visszagondolva az iwiw- es korszakban azt hiszem még rákerestem a nevére, de amit láttam nem tetszett, így a kapcsolatot sem vettem fel.

Közben hosszas unszolásra 2014 nyarán férjhez mentem. Nagyon nem szerettem volna, nem hittem sem a házasságban, sem a gyűrű/bilincs erejében, de végső érvként az akkor már "betegeskedő" férjem azt mondta, hogy legalább ez hadd legyen meg az életében. Gyereke nem lesz, nem is akar, de hadd legyen nős. Erre nem bírtam már neme t mondani. Igazán jó ember volt, a legjobb, aki ismertem. az egész kapcsolatunk alatt, mert akkor már kb 2 éve együtt voltunk, mindig én voltam számára az első. Minden döntésében az első mérlegelési pont az volt, hogy rám az hogyan fog hatni.... Mindezt úgy, hogy beszélünk egy felső kategóriás, feltűnően jóképű, fehérgalléros bűnözőről ... hatalmas változás volt, amit magával tett- Értem. A kapcsolatunk, és a házasságunk is teljesen őszinte és nyitott volt. Mi sosem költöztünk össze, mert maximálisan tiszteletben tartotta, hogy én egyedül szeretek aludni. Leválasztott nekem a lakásából egy micro apartmant, de saját lakást tartottam fent végig. És azt is megbeszéltük, hogy a barátai pedig nála/ vele laktak. Tökéletesen boldog életem volt majd egy évig. 3 pasi imádott( plusz távolabb még egy és egy lány), leste az összes kívánságom.. és hagytak szabadon szárnyalni. Minden döntésemben mellémálltak, nem volt okom a hiányérzetre... Túl tökéletes volt minden...

Aztán egyszer ráérő időmben szörfölgettem a facen és megláttam a nevét... rákerestem, hogy mégis... de nem volt ismerős. Az ismerősei között viszont megtaláltam a bátyját. Bejelöltem. Pillantásnyi idő után már írt is, majd hívott. Éjjel. Nem vettem fel. Nem értettem az egészet. Nem számítottam beszélgetésre. Aztán hívott újra és beszélgettünk. Ő azonnal nyomult, én pedig azonnal védekeztem. Másnap vidékre utaztam és ő folyamatosan irt. Tárgyalnom kellett volna- zavart. Nem érdekelte. Szerinte Ő eleget várt 25 évig ( azóta megnősült, elvált, lett 2 gyereke) mióta nem találkoztunk, most az lenne a dolgom, hogy mellette legyek. Teljesen részeg volt. Próbáltam nyugtatni, de szürreálisan nevetséges volt a beszélgetés. Hazaérve, szóltam is neki, hogy ez a nyomulás nekem nem jön be, ha bajban van segítek, de találkozni nem akartam. Követtem az életét messziről és ez épp elég volt. 

Pár hét múlva "rosszul lett" és megkérdeztem, hogy segítsek e. Megköszönte, de majd megoldja. Majd másnap- munkanap- hivott délben, hogy na, most segitsek. Menjek érte/ hozzá. Fel az anyja lakására. Viccelődtem, hogy talán azért lakásra mégse, meg dolgozom amúgy, de ez sem volt kibúvó. Akkor lejön a sarki talponállóba és ott megvár, de siessek, mert addig iszik, míg oda nem érek. Elkéredzkedtem, és elindultam hozzá. Bőven a munkaidőm vége előtt- én, aki állandóan és szívesen túlórázik. Mint egy jólnevelt kislány besétáltam a pulthoz és megkérdeztem hol találom, mert meg biztos nem ismertem volna. Névről tudták ki ő. :(

Mivel a munkámból adódóan folyamatosan telefonálok - akkor is épp- meglehetősen ingerülten várta, hogy letegyem végre. Majd ugy mutatott be, mint azt a lányt, akire 23 éve vár... Sokáig beszélgettünk lent a kocsmában, majd felmentünk az anyjához. Ott is beszélgettünk, tv-ztünk.. Nincs is tv-m!!! Annyira nem érdekel. Örültem, hogy látom, kedves volt, de agresszív és erőszakos, rettenetesen felelőtlen. Éjjel jöttem el tőle egyedül- fel sem merült, hogy azonkívül, hogy kienged- mert szerinte nála kellett volna aludnom- elkísérjen bárhová is...  

És még a férjem is őszintén dühös volt az egész délutános/ estés eltűnésem miatt ...

folyt köv.

Van az úgy, hogy semmi sem sikerül, vagy épp minden egyszerre jön össze. Kellett már mélypont is, túl magabiztos voltam :) Megjött...

Én nagyon hiszek az Univerzumban, a segítségében, a tanítómban/ vezetőmben. Ha elhatározom merre indulok minden segítséget meg kell kapjak hozzá- fentről. Csak el kell határozzam magam és kitartani. Semmi több. Ment is minden a maga útján... addig a pontig. 

Aztán minden összeborult. Annyira rosszul voltam, hogy már segítséget sem volt értelme kérni. Egyszerűen ebben a helyzetben magamnak kell felállni! Így tanultam, így éltem, így tapasztaltam meg élhetőnek. Voltak hullámok előtte is, (mert az is tény, hogy nagyon nehéz egy bántalmazó kapcsolatból valóban kilépni, mérhetetlen erő és kitartás kell hozzá,) és nem mindet éltem meg túl jól, de csak hullámok voltak. Ez most azokhoz képest szakadék. Egész nap pánik, félelem, hiány ( mi után is, ha semmi nem volt jó, sőt?) és kitartó egész napos zokogás, mert " vissza akarom kapni". De mit? Semmi nem volt jó, tényleg semmi... Hiányzott a borderline rajongás... a legjobb tanács annyi volt, hogy szülj gyereket. Köszi ;) Annyira nem tűnik gyors megoldásnak :)

De hiszem, hogy minden lejtőnek van alja, a szakadéknak meg aztán nagyon hamar eljön.. Aznap este sok barát állt fel segíteni, ki így, ki úgy, ki elfogadható ajánlatot mondott, volt, aki lehetetlent. Mindenesetre lefoglaltak, segítettek túlélni a zuhanást, ami elkerülhetetlen volt. Másnap még annyira nem voltam képben, bár már kezdett körvonalazódni a megoldás, de nem vállaltam be a maximalizmusom mellett még egy napot munkával, úgy, hogy nem tudok figyelni. Harmadnapra, már szabadságon, egy jó- baráti találkozó kezdett helyretenni, nem volt rövid, és kedves sem, sőt... Őszinte volt, és igaz. Sorolta a rosszat, és sorolta, és sorolta... volt mit, hisz majd egy éven át hallgatta.., Elmondta azt is mit tegyek, ha mégis a visszautat, a hátraarcot választom, és azt is, hogy ennek milyen - sajnos nagyon is- belátható következményei lesznek. Sorolta, hogy mennyi rosszat tehet még, mennyire tönkretehet szimplán csak azzal, hogy én márpedig segíteni akarok, a teljesen reménytelen helyzetben is. Elmondta, hisz a barátoknak sem feladata helyettem dönteni! Sokkal inkább segítséget nyújtani a dolga, reálisan látva sorolni a lehetőségeket és az ehhez kapcsolódó következményeket. Később, este pedig egy pilates- es meditáció, magamba vonulás.. Jobban lettem, de nem voltam jól. És "míg nem látod az utat nincs segítség".. addig "az angyalok is veled együtt toporognak" Nagyon hamar meg kellett lássam az utat... 

Eljött a negyednap, emelkedő van, olyan segítséget kaptam, ami ... eszembe sem jutott.. Fel sem fogom. Innen is látszik, hogy csak rá kell bíznom magam az Univerzumra. Meghallgathattam egy régi- régi történetet,- mert a történéseket legalább két szemszögből kell látnod, hogy ítélhess, vagy hogy mondhasd, hogy melyik a meggyőzőbb, merre az igazság...  :)- csak beszéltünk és beszéltünk.. és nagyon szeretném hinni, hogy ennek még nincs vége, hogy még nagyon sokat fogunk beszélni.. Univerzum.. mi más?! Fent már tudták, hogy kell a löket, hogy visszakerüljek a kitartóan nem állapotba, hogy meghallgassam és megerősítsen benne, hogy miért nem! Annyira egyszerű volt és annyira őszinte. Elkezdtem azt érezni, hogy ha évekkel ezelőtt nem lehetett ezen segíteni, akkor én- sokkal később-  nagyon feleslegesen erőlködök. Ráadásul bárkin lehet segíteni, aki maga is változni akar, de ő még mindig csak sérelmekkel vagdalkozik, hazugsággal vádol. És nyilván volt más egyigaz, királynő is a "jó fiú" mellett. Akart más is segíteni, többen is. 

Arra jutottam, hogy éppen ideje befejeznem az erőlködést nekem is. Nem vagyok Teréz anya, főleg nem kérés nélkül. Írtam neki, hogy hosszú levelet, kifejtve mennyire rossz volt ( neki és nekem is), hogy mennyire nincs igaza a vagdalkozással, és mégis, az összes rossz ellenére felajánlottam, hogy a minimális jó, és a kiegyensúlyozottabb élet reménye miatt gondolja át még egyszer, hogy valóban ezt akarja e, vagy elfogadja a segítségem. Kizárólag az ő döntése..., hisz én július 3- án választottam.

Remélem, hogy már magára talált, hogy könnyebb jobb élete lesz, legalább időlegesen ... De míg hisz magában, és ő nagyon hisz... addig számára a siker biztosított. Mi pedig maradunk, ahol voltunk, ahogy voltunk, mert a mi életünk jó, elégedett, biztonságos és egymásra figyelő ... a kezünk pedig nyújtva, mert enélkül már nem mi lennénk :) 

---------------------------

És lassan a borderline rajongást is elengedem... :)

"tudom, hogy van erőm, maradok őszintének"

Eltelt három hónap. A felnőtt létben ez rengeteg idő, új kapcsolatok alakulnak, a fájdalmak, sérelmek emlékké fakulnak. Nála nem. Vannak pozitívak tekinthető változások persze... olykor nem keres 1-2 hétig sem. Akkor éppen nem is gyűlölködik, és dobál sárral... Ő, a "jó gyerek". Aztán előkerül megint, talál egy újabb fórumot, vagy valami letiltottat aktivál újra és kezdi előlről.  Újra és újra a sérelmek emlegetésével, a tagadással. Ő nem tett rosszat, csak én. Ő ezeket, amivel "vádolom", sosem követte el, ő jó ember. Sérti a blog. Sérti az oldal. Sérti a csoport. Mert "ellene van", a "lejáratására készült hazugság halmaz" csak. Az, hogy sehol nem tettem felismerhetővé, hogy az én hibáim a kapcsolat ilyentén alakulásában szintén felsorolásra kerülnek, mind nem számít. Ahogy az sem, mikor a mi kapcsolatunkba számára idegen embereket von bele, nemegyszer a 15 éve halott anyámat, vagy már a 14 éves kislányomat is. A saját barátai és a közös ismerőseink is unják már az állandó harcot, veszít el embereket..., persze mindig jönnek újak( hisz az első időkben igazán elbűvölő tud lenni)... akiknek a kocsmában a sör fölött, vagy százkilométerekről az interneten lehet panaszkodni, Istent emlegetni- és akik elhiszik, egy darabig. Mire pedig már nem, addigra ott az új váltás. Szomorú egy élet lehet... Ilyenkor az ember nem hisz már magában, nem hisz a jóban és mint a tömegek ópiuma, a vallás szerepe különösen felerősödik nála is. Emlegeti Istent, aki neki neki segít, mellette áll, imádkozik, hit nélkül... csak mert valami kell- de közben a gyűlölködés nem csitul, így értékelhető változást nem vonz. Tudja,mert tudnia kell, hogy átlátszóan álszent, főleg, hogy egy ideje már a szélsőjobb is bekerült az elméjébe, de valamire szüksége van, ami megerősíti, amitől keménynek látszik.... és ez sajnos nem feltétlenül az ő választása.

Valahol mélyen ő jó ember, de a betegsége ezt nem hagyja sosem előtérbe kerülni. Nem egyszerű egy bipoláris- skizofrén személyiség zavar akkor sem, ha kezelik vele a beteget. Hát még, ha nem és ő nem vállalja a kezelést. Így szinte semmilyen esélyem nincs kikerülni a képből.

"Egy borderline- osnál senki nem rajong jobban, mert úgy viselkednek, mint a gyerekek (óvodások), de rajongj helyette te magadért" - egy jó barát tanácsa. hm.... "És ne vedd fel a fonalat, bárhonnan nyújtja is..." Nos, ezt nem tudom én sem megtenni. Sosem keresném, mert jól, és egyre jobban vagyok, de ha segítséget kér, én nem tudom elutasítani, vagy nem venni róla tudomást, mert nem. Aki egyszer fontos volt, az mindig is az marad, és sosem érezhet magáról mást, ha a valódi történésekre figyel. Ha a kezemért nyúl, minden hibája, a minősíthetetlen viselkedése, a folyamatos hazudozása és erőszakossága ellenére sem húzom el a kezem, mert én ettől vagyok ÉN. És igen, a saját utam nehezítem meg, de ha máshogy tenném, az játszma, színészkedés lenne a részemről. Én így élek, liberálisan... még ha ezt ő szitokszóvá tette is már. 

Viszont jó is történt: tanult tőlem dolgokat, amit beillesztett az életébe, folyamatosan dolgozik, valódi élménydús programokat csinál a lányával... és még az is lehet, hogy kevesebbet iszik..., nem tudom, már több, mint 3 hónapja nem találkoztunk személyesen- mondom ezt mint egy leszokóban lévő alkoholista, aki az órákat is számon tartja, miközben a bántalmazó kapcsolatból ugyanolyan nehéz kikerülni, hasonlóan nehéz kitartani a nemnél. Nagyon gyorsan alakul ki itt is függés. Függés tőle, a hangulatváltozásoktól, a betegség periódusaitól, és attól a rajongástól( a jó részétől), ami egészséges ember számára felfoghatatlan.

Én egyre jobban leszek..  sajnos ő nem. És nem is lehet, míg nem dolgozza fel a traumákat, míg nem próbál tanulni az elkövetett hibáiból, míg inkább tagad, minthogy beismerjen, míg nem kér orvosi és gyógyszeres segítséget újra. A betegsége nem szégyen, csak egy kiskorban kialakult mentális zavar, a rosszabbik része viszont, hogy gyógyíthatatlan. De hárítással, az igazsága magyarázásával, bujkálással, vádaskodással, és alkoholra kapkodott gyógyszerrel semmiképp sem kezelhető. Ha egyszer megérti új ember lesz. Jó ember lesz :) Szívből kívánom neki, hogy mihamarabb így legyen.