Egy családi beszélgetés alatt ébredtem rá, hogy sokan ismeretlenül ítélkezünk. Számomra ez mindig furcsa volt. Ha nem ismerek valakit/ sosem találkoztam vele/ maximum hallottam róla valakitől valamit/ miért próbálok kialakítani egy képet róla magamban? És miért pont negatívat? Miért ítélünk el embereket a múltjuk, a bőrük színe, mintája, az életkörülményeik, a szexuális irányultságuk miatt? Miért van szükségünk rá, hogy ítélkezzünk?

Úgy gondolom, mi, "fiatalabbak" ezt jobban kezeljük. Mi talán kevésbé ítélkezünk és hajlamosak vagyunk nem kőbe vésett igazságnak tekinteni az első - találkozás nélkül, hallomásból kialakult- véleményünket. Az idősebbek kategorikusak. 

Elítélnek és csak komoly "áldozatok árán" változtatnak. Vagy úgy sem. Nem veszik észre, ha az előre elítélt ember csak ad. Ha megpróbál láthatatlan lenni, még ha nem is érti miért utálják. Csak ítélkeznek és hivatkoznak a korra.

Annyi minden miatt tehetünk ki embereket az életünkből- lehet elfogadhatatlan a viselkedése, de miért oktalanul. Mert az elején felsorolt dolgok nem okok. Ahogy az sem lehet ok, hogy mert "rosszul viselkedik veled kis unokám". Senki nincs ott. Csak az a két ember. Ők tesznek, vagy nem tesznek egymásért, viselkednek akárhogyan is egymással. Ki látja, hogy én mit tettem, amiért ez volt a viszonzás. És nem, nem akarom megvédeni a viselkedését, a hozzáállását, mert az tényleg kategorikusan védhetetlen! De mindig az ítélkezés ellen leszek! És ő is megismerés nélkül lett "elítélt". Már kezdetben erősen negatívból indult és mégis megpróbált tenni ellene. Mindenki megtalálta, miért utálja, pedig a legtöbben nem beszéltek vele egy szót sem ( aki igen, azt megértem, ha utálja ;) ) Egy időben ő nagyon szerette volna elfogadtatni magát. Ő, a "jó" gyerek. Nem igazán okozott ő kárt, rajtam kívül senkinek- azóta sem. Én pedig, mint felnőtt ember, úgy gondolom a kapcsolatomból következő problémákat- amíg emberi szinten van kezelve és rajtam kívül mást nem érint- köszönöm, de megoldom egyedül. Csernus, a nagy elme, mondta, hogy "tedd meg, hogy nem erőszakolod rám a véleményed. Ha érdekel, meg fogom kérdezni" és tényleg.

Az ok nélküli gyűlölködést nem fogom/ nem akarom elfogadni és semmi másért, csak mert NEM! Mert akkor én is olyan radikális lennék, amilyen pedig sosem szeretnék. Akkor én is elkezdenék ítélkezni, én is elfelejteném, hogy nekem is van múltam, és mutogatnék a másikra, hogy bezzeg neki milyen rossz. A mögötte lévő tudás nélkül, beleérzés, együttérzés, segítő szándék nélkül. Csak, mert ítélkezni jó... a korra hivatkozva, amit már "megéltem" ( az idő telik, nem kell tegyünk érte), vagy a tapasztalataimra (amire lehet az életem a bizonyíték, hogy nem tanultam belőle semmit?) Nem. Ítélkezünk ismeretlenül, miközben az életünk a bizonyíték a rettentő rossz emberismeretre. 

Én nem fogok ítélkezni. A páromat, a barátaimat, körülöttem az embereket a múltjukkal együtt fogadom el, ha mellettem nem viszi tovább. A bőrmintáit vele együtt fogadom el, ha mellettem nem lesz belőle több, mert ha én elfogadom a múltját, ami mindenkinek van, akkor hadd kapjam a velem töltendő időre, hogy olyat nem tesz "velünk" ami engem taszít. A barátaim szexuális orientációja sem érdekel, ahogy a bőrszíne sem. Ha ezt nem tudom megtenni, akkor nem lesz a párom/ barátom, maximum egy találkozás, vagy egy rövid időre útitárs. De a párom/ barátom nem. Nem jó, ha változtatnom kell a másikon, hogy jó legyen nekem, mert mi emberek, 30- 35 fölött már maximum időlegesen változunk, és akkor is rengeteg munka. De csak egy időre minek annyit dolgozni? Értelmetlen. Nem hiszek a változásban, én sem változnék meg, időlegesen színészkedni meg nem fogok. Szeretem magam annyira, hogy ne tegyek ilyet. Liberális, csevegős, barátkozós, szerethető csaj vagyok, akire, akit szeret, mindig számíthat. Nincs sok ilyen ember, de azok pontosan tudják és hasonló elveket vallanak. És nincsenek közöttük radikálisok, mert azok nem mi vagyunk.

Az élet sokszínűen szép, ha bevallod, ha nem :)