Mikor végre már érezhető a fejlődés ....
Történt pedig tegnap, hogy rámszólt ismét egy kedves ismerősöm, hogy az exem bizony megnősült (jelzem, az egy átlagos hétfő reggel). Minek az embernek ellenség, ha vannak "barátai" ;)
Nem mondom, hogy nem keseredtem el (pedig várható volt, hisz múlt hét óta járnak jegyben)... de nem tartott sokáig, talán percekig. Az pont elég volt, hogy felhívjam a kedves ismerősöm figyelmét hogy prímán tudnék értesülni az exem viselt dolgairól én is, ha éreznék rá ingerenciát. Legyen kedves és hagyja meg nekem , hogy mikor és mennyi szemetet, mérget engedek be az életembe :)
Előzmény, aki nem tudná- 2 hónapja ismerték meg egymást, természetesen tökéletesen nagy a szerelem (a srác életébe kb a 100-adik), együtt laknak az első hét óta, és láthatóan ugyanazon az életminőségen élnek- otthon ülnek, vagy kocsmába járnak, mint program és látványosak roppantul- így elviekben lehetne ez a kapcsolat hosszantartó is. Na mármost, ha így lenne, miért is kéne ennyire kapkodni? Mitől lesz az egész- külső szemlélő számára- ennyire izzadtságszagú? Mintha nem lenne mindenki igazán biztos magában? Vagy bizonyítási kényszer? 40 évesen? Nem igazán felelősségteljes a dolog, de tudjuk a pasi beteg, tőle ez nem is elvárható...
És akkor vissza- lehiggadtam és megnéztem miről is beszélünk... Hát szóval reggel óta ment a posztolás, hogy ugyan tudja már meg mindenki, hogy ők mennyire boldogok. Homályos utalások, félrevezető képek.. (fényképezve egy repülőgép kabin, miközben utaznak- vonaton; a gratulációk között olvasható, hogy kéne ezt azért hivatalosítani is- tehát mégsem hiteles házasság) és közben nászút- 3 nap Kehidakustyán, apartmanhotel.
Namármost- kövezzetek meg, de életem szerelmétől- főleg, amennyiben ez kölcsönös- nem acélgyűrűt és vidéki pár napot szeretnék "kapni" az egyetlen esküvőnkre, meg vendéglőt viaszosvászon abrosszal, melegítőben. És nem, egyáltalán nem tartom magam anyagiasnak, de ha már eldöntöm, hozzámegyek, és jóban- rosszban együtt, akkor? Ez semmi. Ennél egy szimpla nyaralás több kell legyen. Persze a talponálló kocsmához képest ez már akár étterem is lehet, de közel sem elsőosztályú. Egyszerűen kevés, mindenhez az. De ők ezt nem érzik és nem a boldogságtól nem... Ez a szomorú. Ha már a legelején ennyire kevés az igény- vagy egyáltalán nincs is- így emlék is alig lesz, ami a rosszidőkben a túlélést, az összetartozást segítené.
Egymásra talált két kapaszkodó, menekülő ember, két elrontott élettel, nulla egzisztenciával, látványoskodással és nagyon boldogok akarnak lenni, de legalább látszani. A vidéki leányzó, főz, mos, takarít, várja haza az "urát", a pasi meg elfogadja a törődést, mert neki az jár. Mindezért persze a rajongását adja :) Semmi többet. Annyira megszokott ez a világunkban, hogy szinte szót sem érdemelne. És mégis, sajnálom mindkettőt.
Sosem lesz teljes életük, sőt, életük sem nagyon. Nőnek fel így gyerekek, élnek emberek. És csodálkozunk, mitől ilyen sz* a világ. Támaszkodó kapcsolatban felelősség, gondolkodás, életcél, fejlődési készség nélkül nem is szabadna gyereket vállalni, hisz a blokkjait már otthon nulla évesen belerögzítjük és ember legyen a talpán, ha egy ilyen légkörben felnőve lesz ereje, akarata változni, fejlődni. Nemcsak a maguk, de a gyerekeik életét is tönkreteszik, már ha egyáltlán foglalkoznak velük a későbbiekben... és ez is örök kérdés. Mikor sérül egy ilyen helyzetben lévő gyerek nagyobbat- ha végigéli az apja újabb és újabb sikertelen, bűnrossz, intelligenciahiányos, aggresszív, függőségen alapuló kapcsolatai tömkelegét és a katasztrófa lezárásokat, ahol mindig kizárólag a másik a hibás, vagy ha nem vesz róla tudomást a papa és legalább ezekben nem kell résztvennie. Én, mint saját gyermekkel nem rendelkező- fél anyuka, azt mondom, inkább ez utóbbit támogatnám. Nyilván nem segítség, hogy a srác hasonlóan "értéktelen" családból jött, ahol a mélyszegénységre és a munkakerülésre annyit mondanak, hogy a " szeretet mindent legyőz". Ok, de kérlek- abból a gyerek is jóllakik?
És közben meghallottam a belső hangom. Azt mondta, hogy ez jó, hogy már nem kell segítenem, már nem kell készenlétben állnom. Ez az egész már nem tartozik rám. Nekem nem így kell élnem, az én életminőségem ennél sokkal fentebb van és nemcsak az anyagiak miatt, bár az is igaz, hogy engem a munka szeretetére, a takarékoskodásra, a fejlődésre neveltek, sem függő típus nem voltam sosem, sem támaszkodó. Éreztem, hogy egy minőségibb élet, jobb párkapcsolat és a családom vár rám. Nem ideges lettem, vagy haragvó, hanem végtelenül nyugodt, mintha leesett volna a hátamról egy fél hegy. Nyugodtan lélegzem és nem kavar fel. Őszintén kívánom, hogy tartson minél tovább boldogsága és minden rossz szándék nélkül azt is, sajnos, hogy a közös gyerek viszont- a kicsi érdekében- ne jöjjön össze. Kívánom, hogy élje meg, amire szüksége van, amit bevonzott magának a betegségével, tapasztaljon a helyzetből amit csak lehet és kérem az Univerzumot, hogy biztosítsa a lehetőséget számára is a fejlődésre. Tudom, hogy az ő szabad akarata nem erre viszi, az Uni pedig nem segít az ellen sosem, de én azért, ha meditálok nem felejtek erre irányuló pozitív energiát küldeni felé.
Jó ember vagyok és egyre jobb leszek. Hajlandó vagyok fejlődni, tenni a céljaimért, és nem állok meg az úton, amire hitem szerint ráléptem... Boldog ember leszek :) és már békésen mosolygok csak a kirakaton :)
Köszönöm neked mentorom <3
