Tehát este arra indultam a férjem felé, hogy őrjöngés volt, hogy mindezt hogyan képzeltem. Azt tudni kell, hogy mi nagy hanggal veszekedtünk mindig, mindketten hirtelen természet lévén, de sosem haragudtunk igazán, vagy sokáig egymásra. Mondtam neki, hogy nyugalom van, de nekem ezt meg kell próbálnom, nem lehet véletlen egy 25 év utáni újra találkozás. Eddig sem volt akadálya, ha lehet ezután se legyen.... megértette. De már éjjel nem találkoztunk. 

Innentől kb a sarkaiból fordult ki az életem. Mi, a férjemmel eddig rengeteget voltuk együtt, az alváson kívül, mindennap egész délután, este, és sokat utaztunk is. Ebben az időszakban aránylag jól volt, hagyta, hogy éljek, bár nem tetszett neki a választásom. Bizalmatlan volt.

Közben a srác rajongott. Én voltam a Királynő, az egyigaz szerelem, ami mindenkinek az életében egyszer jön csak el, és mi megkaptuk egymást 8-10 évesen. Az első és egyetlen szerelme, mert mindenkinek csak egy van. Minden, amire csak várt, amit csak remélt és megtanult mellettem mosolyogni, később sírni is. Szép mese volt.

Eközben én munka után, az órát nézve, rohantam kőbányára, általam nehezen tolerált körülmények közé. Túlzsúfolt lakás, minimális higiénia, kényelmetlen ágy, dohányzás, állandó tv, lámpafény. Rosszul és keveset aludtam és egyre fáradtabb lettem, így türelmetlen is. Ahogy beléptem a lakásukba- merthogy az édesanyjánál lakik 40 évesen, minimális költséggel- újraéltem a gyerekkorom. Szótlan lettem, és szomorú. Csak ültem az ágya végében- ami el is foglalta az egész szobát, és csendben tv-t néztem- ami nem érdekelt, vagy nyomkodtam a telefonom. Olvasni nem lehetett a zaj miatt. Esetleg beszélgettünk, de bármit mondtam, arra egyre kevésbé figyelt, csak elnyomni, uralkodni akart. Én voltam a liberális lázadó, ő pedig a radikális álszent hívő, konzervatív... Ha szóltam valamiért, vagy felhívtam a figyelmét rá, hogy nekem nem jó, ami történik, akkor ismét litániát hallgattam róla, hogy szégyelnivaló vagyok, naiv, és nevetséges, és az ő feladata, hogy megmentsen. Inkább csendben maradtam- és az ágy végében tűrtem. Ő nem akarta, hogy dolgozzak, inkább még többet legyek vele, Ő sem doglozott. Megpróbált szeparálni, és ez hitem szerint kicsit közös érdek is volt, mert bár szégyeltem, de az első kapcsolatom volt, amivel nem akartam kiállni a világ elé. Szégyeltem, hogy vele vagyok és nagyon igyekeztem megszeretni, találni benne jót. Gyönyörű volt a rajongása, meseszerű szinte, de semmi más.L Közben fura, lányregényes érzésem volt- mintha a várúri kisasszony találkozgatna a szolgafiúval... Szégyeltem magam érte, de az érzései ellen senki nem tehet. 

Hozzátartozik, hogy hajnal 4-kor keltem, mindennap, hogy fel tudjam ébreszteni, hogy engedjen ki, hazamenni, rendbe tenni magam, fürödni és beérjek dolgozni. Kb egy hét után a férjem erre ráunt, és jártak elém reggel, hogy amit a srác szétvert bennem a délután folyamán, azt visszaépítsék, reggelizni mentünk, bevittek dolgozni; nem szerette, hogy éjjel, vagy hajnalban azon a környéken egyedül mozgok. Alig voltam velük ezenkívül, vagy legalábbis így éreztem. Minden második hétvégém szabad volt, mert a lányát nem akartam megismerni, míg nem vagyok benne biztos, hogy hosszabb távon együtt maradunk és ebben egyre kevésbé voltam biztos. Ezeken a hétvégéken rendszeresen jártunk a legközelebbi barátaimmal bulizni, kikapcsolódni. Mint előtte. Rendszerint nem vittem magammal telefont sem, hogy legalább akkor jól lehessek nélküle. Szükségem volt a friss levegőre- az első pillanattól, ahogy visszalépett az életembe, mellette folyamatosan azt éreztem, hogy fuldoklom. A telefon otthon hagyásából egyszer óriási balhé lett. Akkor a férjem lett az ellenség, akit "le kell vágni, az összes buzival együtt". Közben a barátaim/ családom, csendben figyelték, hogy hogyan szótlanodok el, hogy válok szomorúvá, majd kétségbeesetté. Az a típusú ember vagyok, akinek nem lehet jól segíteni, mert míg nem érzi magát késznek egy döntésre, kitart az előző mellett. És van az a mondás, hogy ha nem változtatsz, még nem fáj eléggé. Ez alapján nekem még nem fájt. 

Tehát felállt a férjemékkel szemben. Nem vette senki komolyan. Talán 2-3 hete voltunk együtt. A házasságom számomra egy megváltoztathatatlan, eltéphetetlen kapocs volt, semmi a világon nem tudta volna megingatni. Őszintén, hittel bíztam meg benne, az életem döntéseit is bármikor rábíztam- gondolkodás nélkül. És Ő rengeteget tett azért, hogy ez sose változzon meg, hogy sose csalódjak benne. A srác meg csak vagdalkozott. Beszéltem vele interneten, majd délre lehiggadt, és kérte, hogy vigyem haza... Honnan máshonnan, mint egy kerületi kocsmából... Mire odaértem a lábán nem állt már meg. Ordibált a kerthelyiségben, és mivel nem akartam inni vele - délben-  hozzám vágta a kulcsát, hogy akkor induljunk. Kívülről láttam az egészet, iszonyú megalázó volt. 

Közben azt hallgattam, hogy ő azt a 8-10 éves kislányt akarja vissza, azt látja bennem, és az a nagyvilági kurva, aki vagyok, csak egy szerep, egy álca, de most már ő megérkezett, és majd ő szétveri azt az irreális életet, amit magam köré építettem. Már csak azért is volt ijesztő, mert tényleg hitt benne, hogy sikerülni fog, én viszont abban voltam boldog, ami előtte volt. Mellette a szürke, unalmas gyerekkort éltem újra... hát az nem volt előrelépés. És, ha valamit megtanultam az életben, azt biztosan, hogy bár sosem felejtem, honnan indultam, de sosem mennék vissza oda. Egyre inkább ott voltam. Az egész életem zúgott lefelé a csatornán és a "családom" tehetetlenül nézte. Ki ingerülten, ki beletörődéssel habitustól függően.