Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy bennem nem indult el a szerelem mellett a kémia sem. Az elején még ki bírtam erőltetni magamból némi izgalmat, de a balhékkal ez is semmivé lett. Ahogy észrevette, hogy nem tud tenni ellenem, hogy nem fog tudni sem megtörni sem alkalmazkodásra rávenni- annál jobban, hogy kb minden időmet vele töltöttem, a legteljesebb egyet nem értésben- erőszakos lett. Az egyik este abszolút akaratomon kívül voltunk együtt, amit a testem ezerféleképpen jelzet is számára, de nem érdekelte. Csak azért nem nevezném erőszaknak a történteket, mert nem mondtam nemet neki. Feküdtem, mint egy darab fa, és hagytam, hogy használjon. Ez volt az első komoly törés. Utólag, mikor mondtam neki, hogy most kicsit ne találkozzunk, míg helyre nem rakom magamba a történteket letagadott mindent. Szerinte minden rendben volt, ő különben sem bántana engem sosem.

Ekkor kezdett a férjem beszélgetni vele. Nem számonkérő, inkább segítő, támogató tónusban hívta fel a figyelmét arra, hogy nem jó dolgok történnek velem a "szeretőm" mellett és ennek így nincs értelme. Megírta neki, hogy hajlandó segíteni, ha a srác is beleteszi a magáét, mert ő hisz abban, hogy 25 év után nem véletlenül kaptuk vissza egymást. Ebben az időszakban derült ki az is, hogy nincs már egy éve a férjemnek, akit imádtam. Kiborultam, a srácnál zokogtam ki magam. Akkor még úgy éreztem erőt kapok a férjem melletti léthez tőle. Bár nem volt jó kőbányán lenni, de mindig erősebben távoztam az otthoni túléléshez. Mikor meglátott sírni, ő is elsírta magát.. valódi emberi érzés volt. Fájt neki, hogy nem tud segíteni.

Aztán jött a szülinapja, kapott egy verset az ajándéka mellé, amit szakításnak vett. Ekkor érződött először, hogy a kemény alfahím felszín mögött egy óvodás kisfiú hisztériája és hihetetlen önbizalomhiány van. Egész nap cirkuszolt, hogy hagyjam abba a munkát, ez a nap az övé, vele kéne töltsem. Semmi kedvem nem volt menni. Női megérzés, éreztem, hogy baj lesz. De a férjem, és "egy exem" azt mondta, hogy ezt nem tehetem meg, induljak el. Hallgattam rájuk. Mire odaértem- 3 óra körül- már annyira részeg volt, hogy a beszéde is zavaros... és csak folytatta az ivást. Páran voltunk csak, és egy emberrel tudtam beszélgetni egy ideig, de aztán ő is szólt, hogy a "párom" félre fogja érteni, inkább menjünk vissza a társasághoz. Beszélünk egy törölközőnyi kertről... ami belátható. Csak néztem, hogy mit lehet ezen félreérteni, aztán inkább elmentem sétálni. Mire visszamentem már üvöltözött, látta, hogy unatkozom, és elvárta volna a barátaitól, hogy szórakoztassanak. Kiborultam, elkezdtem vele üvöltözni én is, hogy vegye már észre, hogy ocsmányul viselkedik. Elegem lett, és otthagytam a szülinapján csatak részegen. Többször hívott, de már nem érdekelt. Ez volt az első "szakításunk". Másnaptól kb másfél hétig hol mocskolódott, hol épp imádott. Egyikre sem volt oka, így kiszámítható sem volt, mikor mi lesz. 

Nem is emlékszem, hogy hogyan találkoztunk újra, csak arra, hogy épp ebben az időszakban volt a házassági évfordulóm, amit rettentő boldoggá tett a férjem. De valahogy újra találkoztunk... És jött az én szülinapom is. Mivel nem dolgozott, illetve csak alig, nem volt pénze. Menni sem akartam vele sehova, lévén férjes asszony vagyok, és ne lássanak különben sem vele, és ajándékra sem vágytam. Kaptam tőle egy elég nagy kaucsuk karkötőt... 18 éves korom óta nem hordtam ilyeneket ( mint utóbb kiderült ezt régen ő hordta). Ment a táskába :(Aztán este a férjemékkel ünnepeltünk, minden szép és jó volt.

Édesanyám mellrákban halt meg, és én is találtam csomókat. Megijedtem... Az a hétvége maga volt a katasztrófa. Pénteken az orvos közölte, hogy ebből biztos műtét lesz, vagy rosszabb, de várjuk meg az eredményeket... jövő héten. Pénteken vele voltam, próbált erősnek tűnni, de jobban félt, mint én, szombaton a férjemék elterelték a figyelmem az egészről, pedig a társaság is megijedt, hogy mi lesz. Vasárnap viszont visszakaptam az életembe a "szeretőm" és zúgott megint a pocsolyába minden. Idegesített, unatkoztam, és másra sem tudtam gondolni, minthogy meneküljek. 4 szer voltam aznap apámnál ( 5 házzal messzebb lakik), csak, hogy ne legyek nála. Az éjszaka is borzalmas volt. Ő velem akart lenni, én minél távolabb tőle. Végig az magyarázta, hogy még nem kell komolyan venni, lehet nincs is semmi. .. közben én, gyógyult bőrrákosként tudom, hogy ez mennyire nincs így, és mekkora esélye volt, hogy baj legyen. Megoldódott, nem voltam beteg, de már nem állt vissza a normális kapcsolat. Többet voltunk külön, mint együtt. Kerestem más programokat, egyre többet voltam a barátaimmal, elhúzódó partner- találkozókat csináltam, mindegy volt, csak a férjemre, vagy a munkámra foghassam, hogy miért nem vagyok vele. Kellett egy ok, bármilyen átlátszó is, hogy kapjak levegőt. Egyszer felparancsolt, hogy márpedig ismerjem meg a lányát. Felmentem, de teljesen idegen, kötelező helyzet volt. Semmi mondanivalónk nem volt egymásnak. Észrevette, hogy ez így nem fog menni - előnyére legyen mondva. 

Aztán megtudtuk, egy kivizsgálás alkalmával, hogy a férjemnek már valóban kevés ideje van, akkor azt mondták, talán október... augusztus végét írtunk. Eldöntöttem, hogy lelkileg mindenképp vele halok, és mindezt egyedül teszem. Nem akartam sem a "szeretőmet", sem a barátaimat belerángatni. De ez utóbbiak természetesen nem engedték el a kezem. 

Tudni kell, hogy mi a férjemmel sosem képeket, vagy üres időt gyűjtöttünk egymás mellett. Mindig minőségi emlékeket raktunk egymás életébe, innentől meg főleg, még ha most már valóban minden időnket együtt is töltöttük. Rengeteget sírtam az ágya mellett, mikor hittem, hogy nem látja, de össze voltunk kötve, ha rosszul voltam, Ő is, így mindig felébredt rá.

Egyik hétvégén megbeszéltük, hogy egy életem, egy halálom, felvállalom a kapcsolatom, bemutatom a munkám kapcsán pár helyen. Hetekkel korábban leegyeztettük az időpontot a kőbányai sráccal, de mivel akadozott a kapcsolatunk ő úgy döntött, hogy gyerekes hétvégét tart. De nincs akadálya, hogy vigyük magunkkal a gyereket ( 9 éves) is. ebbe nem mentem bele. Egyrészt végigtárgyaltam a hétvégét, másrészt épp elég volt nekem az apját "átkényszeríteni" magamon úgy, hogy továbbra is szégyeltem. Az egyik családtag/ barátom kísért el, mondták is, hogy nem is értik miért féltem bemutatni a nyilvánosságnak. Nem hazudtam most sem, elmondtam, hogy azért mert nem az van velem, akit ígértem. Ezen a hétvégén másodszor is szakítottunk. Neki hétfőre már "nője" volt... Későbbi magyarázat szerint, ez nem is volt fontos, meg csak vigasztalódni akart és a szexuális életét folytatni stb... miközben folyamatosan kaptam az üzeneteit, hogy "ha megcsalsz, meghalsz" 

Most hosszabb szünet jött... Letiltott, de a férjem megint segített. Rászólt, hogy emberek nem így élnek, egy kapcsolatból pedig nem eltűnni, hanem lezárni kell. Akkor elkezdett velem újra beszélni. Még mindig úgy érzetem, hogy erőt kapok tőle. Hogy kell az életembe. Kért kölcsön, kapott, találkoztunk, de már túl hideg volt. Elkezdtem agyamenten sportolni. Reggel este 10 km futás, közben egy 1000 kcal edzés, és alig ettem. Kizárólag az akarat tartott életben. És a férjem mellett kellett lennem. Ő pedig úgy érezte minél hamarabb mennie kell, mert gátolja a kapcsolatunkat. Iszonyú dühös lettem, bármilyen áldozatra hajlandó lettem volna érte, anélkül, hogy áldozatnak éreztem volna. Egyre többet edzettem, egyre többet sírtam, és egyre kevesebbet ettem és aludtam... 

- Kicsit hamarabb kaptunk egy spirituális segítőt az utolsó időre - szerintem talán szeptember elején. Elképzelhetetlenül sokat segített mindkettőnknek a tanításával, mind elfogadni a férjemmel kialakult helyzetet, mind magyarázatot találni a 25 éves "szerelem" feltűnésére. Napi szinten tartott egyben. Mikor elbíztam magam visszahúzott, mikor összedőltem felépített. És tette ezt napról napra. Mindennap tanításra keltem, megtanított őszintén mosolyogni, felépített bennem egy olyan világot, amit sosem ismertem, és mégis mindig bennem volt. Olyan és akkora hitet adott, ami elképzelhetetlen volt korábban. Hitet magamban, hitet, hogy feladattal születtünk le, hitet, hogy nem hibázhatunk, mert nincs olyan, hogy döntés. És hitet, hogy nem jönnek létre véletlen találkozások, amik pedig létrejönnek mind tanítást hordoznak.. segítenek megismerni önmagukat. Ő mondta először, hogy a szeretőmmel karmikus a kapcsolatunk - azért ilyen katasztrófa, és van mind a kettőnkben egy nagyon komoly blokk, amiben egymást kell segítenünk, hogy fel tudjuk oldani. - Sokkal később derült ki, hogy én 10 évesen úgy éltem meg az eltűnését, hogy ő volt az első ember, aki igazán, engem szeretett, akinek én voltam a fontos, és azzal, hogy eltűnt szó nélkül az életemből bezárta a "lelkem kapuját" az összes többi pasi előtt, így a párjaim számára én nem voltam többet őszinte, sem megismerhető. Zárva voltam. Csak annak nyíltam meg, aki először barát volt, csak utána párkapcsolat.-

A tanítóm kitalálta, hogy járjunk össze a családdal- számomra ez általam választott barátokból tevődik össze és 10-15 embert takar- meditálni. Engedjük át közben az Univerzum energiáit, szeretetét magunkon, és adjunk ezzel is a világnak. Gondoljunk közben azokra, akik fontosak, akiknek helye van az éltünkben, mert így egyrészt nekik is küldünk energiát/ szeretetet, másrészt visszavonzzuk őket az életünkbe 

És egyszercsak megkeresett újra a szeretőm, hogy szeret és velem szeretne lenni. A kapcsolatát lezárta, és engem szeret, a mi szerelmünk örök, soha véget nem érő, ő csak velem tud boldog lenni, csak hagyjam, hogy boldoggá tegyen. Örültem neki... beérni látszott a munka ...